Hirosima és Nagaszaki után alig 17 évvel.
Ezt az elutasító magatartást azonban nem tarthatták fenn sokáig: 1963. augusztus 5-én a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia képviselői aláírták a részleges atomcsend-egyezményt, amely megtiltotta a világűrbeli a légköri és a tengeralatti atomrobbantásokat. (Franciaország ezt a mai napig nem írta alá, miként a később atomhatalommá vált Kína sem, és a francia kísérletek egészen 1996-ig folytatódtak). 1968 július 1-én Moszkvában, Washingtonban és Londonban egyidejűleg írták alá az atomsorompó egyezményt, amely a nukleáris fegyvereknek, alkatrészeinek és azok gyártási technológiájának továbbadását tiltotta meg. Az első megállapodást több mint 100 ország írta alá, a másodikat 187 állam, kivéve olyan, nukleáris fegyverrel rendelkező országok, mint India, Pakisztán, Izrael, Észak-Korea pedig két évvel ezelőtt kilépett a szerződésből.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Hirdetés
Ezt követően számos leszerelési tárgyalás kezdődött meg a két fő atomhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió között, miközben azonban sajnos tovább folyt a fegyverkezési hajsza (csillagháborús tervek, szovjet SS-20-as közepes hatótávolságú rakéták kontra amerikai Pershingek, neutronfegyver stb…) egészen az 1990-es évek elejéig, a Szovjetunió összeomlásáig. Azóta Washington és Moszkva számos, nagy jelentőségű atomfegyver-csökkentést hajtott végre, a fő veszélyt nem is e két ország nukleáris arzenálja jelenti a világra, hanem olyan ellenőrizhetetlen országok, mint Észak-Korea vagy Irán. Nem véletlen, hogy a terrorizmus 21. század eleji erősödésével nőtt a nukleáris terrorizmus veszélye is. Most is leginkább az emberi józanságban lehet bízni e veszélyekkel szemben, és abban, hogy ha a világ a fukusimai tragédia után egyre erőteljesebben utasítja el a nukleáris energia békés felhasználását is, akkor talán az atomfegyverektől is meg lehet szabadulni. (Ha Csernobilnak ilyen világméretű médiavisszhangja lehetett volna 26 évvel ezelőtt, lehet, hogy ma előbbre tartanánk…)
Az antinukleáris törekvések történelmileg elválaszthatatlanok a környezetvédő mozgalmaktól, a fenntartható fejlődés eszméjétől. Már a 60-as évek társadalomból kivonult hippijeinek egy része is atomellenes tüntetőből lett „virággyerek”, akik önfenntartó, a természetben és a természetből élő kommunákat hoztak létre Amerikában és Európában egyaránt. Nem véletlen, hogy az 1968 körüli háború- és atomellenes csoportokból nőtt ki számos „zöld” párt és csoport – elég csak a Joschka Fischer fémjelezte német Zöld Pártra, a Brice Lalonde vezette francia zöldekre, és mindenekelőtt a tavaly 40 születésnapját ünneplő Greenpeace-re gondolni, amelynek első akcióját 1971-ben éppen egy alaszkai nukleáris kísérleti telep ellen indította. A mozgalomra, amely a világ több mint 40 országában, köztük Magyarországon is tart fenn irodát, akkor figyelt fel igazán a világ, amikor 1985-ben az új-zélandi Auckland kikötőjében felrobbantották a Csendes-óceáni francia nukleáris kísérletek elleni demonstrációra érkezett hajóját, a Rainbow Warriort. Azóta mindenütt ott vannak, ahol környezetrombolást észlelnek, legyen szó akár nukleáris hulladéktemetőről, akár légszennyező járművekről.
Az atomellenesség abban is összefonódik a mai napig az élhető világ igényével, hogy a környezetvédők folyamatosan hívják fel a figyelmet a hasadó anyagok természet-, és egészség-károsító hatásaira, egyúttal közreműködnek az alternatív megoldások keresésében és azok kidolgozásában is.
G.W. Caine