Nekünk, magyaroknak olyan magas szintű építészeti, térrendezési hagyományunk és jelképrendszerünk van, amely minden utánzást fölöslegessé tesz, és amelyben az idegen elvek meghonosítása csupán zűrzavart okoz. – írja A magyar ház mágikus titka című könyv ajánlójában Színia, a szerző.
Ez a könyv jó két évvel ezelőtt került a könyvesboltok polcaira, s szinte észrevétlenül simult a sok-sok feng shuit és egyéb keleti térrendezést dicsőítő, tanító kiadványok közé. Ebben a könyvben megtalálhatók azok az elvek, amelyek szerint őseink építkeztek, így az is kiderül, hogy a magyar ház szerkezete bizony olyan kozmikus alapokon és jelképrendszeren nyugszik, amely a Teremtés folyamatának valós ismeretéből születtek. Nem véletlenül négyszögletes a házak alaprajza, nem véletlen az ablakok formája, osztása, nem véletlen a házak tájolása, a kapuk elhelyezése, s nem véletlenek a különböző díszítések, ugyanis a magyar ház egy térbeli összetett rovásjel, amely a jelképek ismerői számára pontosan olvasható.
Minden ház teremtés eredménye, egy-egy megvalósult gondolat. A gondolat nagyon finom erőforma, és megváltoztatni is csak gondolati úton lehet. Ezt az erőt még nem nagyon lehet mérni, a hatását viszont igen. A pozitív illetve negatív gondolatok megváltoztatják az izmok erejét, a bőr állapotát, amit a műszerek kimutatnak (lásd hazugságvizsgáló). A ház tehát egyéni gondolatok, illetve nagyon erős kollektív gondolatok együttes eredménye. A nagyon erős, régóta működő kollektív gondolat a HAGYOMÁNY. Őseink pontosan tudták, hogyan építkezzenek. A magyar térrendezés csodálatosan következetes és egységes rendszert alkot, amely évezredeken keresztül „bevált” a magyarság körében. Ha valaki más nép hagyományrendszerét kezdi alkalmazni, annak meg kell ismernie teljes mélységében ahhoz, hogy valóban működjön.
Az ősmagyarok legfontosabb, szent égtája a kelet volt, színe a fehér, állata a ló. A feng shuit hirdető kínaiaknál a kelet csak a második legfontosabb irány, színük a zöld, állatuk a sárkány. A fehér szín a kínaiaknál a nyugati irányt jelöli, a ló pedig a dél állata. Amennyiben tehát egy magyar térben a fehér színt a nyugati oldal erejének megerősítésére akarja használni valaki, azzal káoszt okoz, mert nálunk évezredek óta a fehér keleti erőt jelöl. Nem beszélve a sárkányról, mely negatív alakja a magyar népmeséknek.
Az égtájaknak minden népnél fontos szerepük, jelentőségük van. A magyar elnevezések sok mindent elárulnak: KELET – az ébredést, a megújulást, a feltámadást, jelenti. Keletkezik igénk szintén valami új létrejöttét, megteremtődését mutatja. DÉL – az éltető energia, feltöltő erő NYUGAT – a megnyugvásra, pihenésre utal. Energiája összehúz, összetart, körülölel, biztonságot ad. ÉSZAK – az éjszakával, a sötétséggel, mozdulatlansággal kapcsolatos.
A legtöbb régi kultúrában a ház a Világegyetem kicsinyített mása volt,amelyet az adott hitrendszernek megfelelően tájoltak. A magyar parasztház formája általában egy hosszú téglalap volt, amely a rövidebbik végével az utcafrontra nézett, és az utcafront felé a tetőt egy ágasfa tartotta. Ezt az ágasfát Boldogasszony fájának nevezték, és a házat, amikor lehetett, keletre tájolták. (A Boldogasszony a magyar hitvilágban az Istenanya, kit a népmesék Tündér Ilonaként őriztek meg, így ez az ágasfa más néven Tündér Ilona fája. A házat hosszában mestergerenda osztja, amelynek faragása a Tejutat jelképezi. A Tejút a népi csillagászat nyelvén Tündérek útja vagy Hadak útja, Lelkek útja, a végénél fekvő Szíriusz csillag pedig a Tündérfő.
Ha a ház szerkezetét lefordítjuk a csillagok nyelvére, akkor a mestergerenda jelképezi a Tejutat, a Mestergerenda végénél lévő Boldogasszonyfája pedig nem más, mint a Tündérfő csillag, vagy az Istenanya lakhelye (ez a Szíriusz, amely évente egyszer, július 23-án együtt kel a Nappal, vagyis ilyenkor „Napba öltözik”.) Őseink ezt a csillagtérképet emlékeztetőként beépítették a házaikba, elmondták a meséikben, ráhímezték a ruháikra, abroszaikra, ágyneműjükre.
A tető
A parasztházak teteje nagyon hosszú ideig kizárólag sátortető volt, amit kontyos tetőnek vagy süvegnek hívtak. Ezt később sokfelé felváltotta a nyeregetető, mert a ház alapterülete hosszában megnyúlt. Nemcsak azért ilyen a formája, mert a hó és a víz könnyen lecsúszik ezekről a tetőkről. A tetőt a ház hosszában minden esetben a mestergerenda tartja. Hogy mitől mester ez a gerenda? Mert fontos szerepe van a házban. Ha egy gyermek megszületett, arccal kelet felé, a mestergerenda alá fektették a bölcsőjébe. Ha valaki meghalt, ugyancsak a mestergerenda alatt ravatalozták fel, és éppen fordítva, arccal nyugatnak. A mestergerenda mutatta az utat a léleknek, hová érkezzen és merre távozzon. A „Mester” segítette az érkezőt és a távozót. A Mestergerendára csillagot, tejutat, szárnyas napot, illetve teremtés-szimbólumokat faragtak. Régen pontosan tudták azt is, hogy a gerenda melyik részére kell faragni azt a csillagot, vagyis pontosan ismerték a szimbólum jelentését. Az apajogú nagycsaládok általában arccal kelet felé állnak be a világba, erre fordul a sátruk ajtaja is. Fő égitestük a Nap. Az észak-déli beállású rendszerek… még az anyajogú társadalmat képviselik, s a Hold tiszteletének nyomait találjuk körükben. (László Gyula.)
A csúcsjel
A tetőszerkezet tetején a legtöbb régi házon megtalálható valamilyen csúcsjel. Általában tulipánt, csillagot, keresztet, X-jelet, gömböket, kettős keresztet faragtak egymás fölé. (hogy miért épp ezeket a jeleket? Mert az ősi rovásírás első betűi egyben isteni jelképek. Az A betű az Anyaisten (4), a B betű az Atyaisten (X), a D betű pedig a testet öltött Atyaisten, vagyis a Fiúisten (+) és főnökük a Teremtő, vagy ahogy az ősi magyar hitvilág nevezte: „öregisten” – az ő jele az „Us+ (mint Ős).
A homlokzat
Hasonló szimbólumokat faragtak rá, mint a csúcsdíszekre, a szerepük is azonos. Nagyon gyakori a homlokzaton a Nap!